A lelkileg sivár 19. század
A protestáns egyházak, amelyek korábban a nemzeti érdekek és a vallásos értékek legmarkánsabb képviselői voltak, nehezen találták meg szerepüket a megváltozott helyzetben. Ebben az időben alig emlegették már Luthernak és Kálvinnak a nevét. Ez a század a lelki kiszáradás korszaka volt. A Bibliára úgy tekintettek, mint pusztán emberi alkotásra, amelyet emberi módon kell magyarázni. Nem esett már szó arról, hogy a „teljes Írás Istentől ihletett” és a magyarázatához a Szentlélek segítsége kell. Ugyanakkor terjedni kezdett körükben a szabadelvűség, mindinkább teret hódított a bibliai racionalizmus, a bibliakritika. Hosszú szónoklatok, formailag kidolgozott, de tartalmatlan prédikációk hangzottak el a szószékekről, ugyanakkor az Istennel való közösségápolás, a Krisztus evangéliumának hirdetése elmaradt. Ily módon nem csoda, hogy lassan kiürültek a templomok, sok helyen elnémultak a harangok.
„Üdítő források a Szaharában”
Az eszmélődés jelei a szabadságharc utáni években kezdtek mutatkozni. Igaz, inkább csak külsőségekben nyilvánultak meg, ám mégis elkezdődött valami. Már korábban felvetődött a két protestáns egyház uniójának kérdése, s a cél érdekében indult meg a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap (PEIL). A lap sok értékes és érdekes tanulmányt közölt le, s emellett először jelentetett meg ébresztő írásokat, mégpedig Szabó Aladár (1860-1944), Szőts Farkas (1851-1918), Kenessey Béla (1858-1918) és mások tollából. Ezekben az időkben merült fel ismét egy protestáns főiskola megalapításának a gondolata, mely végül valósággá is lett.
Egy másik jelentős esemény a skót misszió magyarországi működésének beindítása volt. A misszió két tagja eredetileg csak átutazóban volt Magyarországon, ám mivel mindketten megbetegedtek, hosszabb időt kellett itt tölteniük. Ezt az alkalmat használta ki József nádor mélyhitű felesége, Mária Dorottya főhercegnő (1800-1855), s arra kérte a misszionáriusokat, hogy maradjanak Budapesten. Ők ugyan ezt nem tudták vállalni, ám hathatós közreműködésük nyomán 1841-ben megérkeztek a fővárosba a Skót Szabad Egyház képviselői, s megszervezték a budapesti missziói állomást. A Skót Misszió munkatársainak ténykedése rendkívül hatásos volt: élénk munkát végeztek a zsidók között, evangelizáltak a Lánchidat építő angol munkások között, rendszeres találkozókat szerveztek a protestáns lelkészek számára, s hamarosan iskolát létesítettek. A szabadságharc leverése után távozniuk kellett, ám 1863-ban a misszió már újra működött.
Még ebben az esztendőben megalakult a Pesti Németajkú Református Egyház. Az esemény önmagában nem volt különösebben jelentős, még akkor sem, ha ezzel egy hosszú vita zárult le a német közösség és a Kálvin-téri egyházközség között. Viszont a gyülekezetben rövidesen élénk missziói és diakóniai munka bontakozott ki. Árvaházat, kórházat létesítettek, külföldi misszionáriusokat támogattak.
Rövidesen megkezdte munkáját az Evangelical Alliance is, amelynek vezetői 1887-ben meghívták Magyarországra a népszerű skót evangelizátort, Alexander Neil Sommerville-t (1813-1889). Sommerville csaknem két esztendőt töltött itt, az ország számos gyülekezetében hirdette Jézus Krisztus örömüzenetét, s bizonyságtétele nyomán sokfelé támadt ébredés. Közben Budapesten az evangélium ügyének hordozói felismerték, hogy az egyre inkább magyarosodó polgárság körében nem elegendő a német és angol nyelven végezni a lelki munkát, a Hold utcai épületükben rövidesen magyar nyelvű evangelizációs estéket tartottak. Innen indultak el s itt hirdették először az igét Szabó Aladár és társai, akik úttörői lettek a magyar belmissziói mozgalomnak.
Az első lelki ébredés
A belmisszió fogalma nem volt teljesen ismeretlen Magyarországon, hisz gondolatával már az 1850-es években foglalkoztak. Ezek a próbálkozások azonban erőtlennek bizonyultak, nem tudtak szélesebb rétegeket megmozgatni. Sokkal nagyobb hatású volt viszont Szabó Aladárék mozgolódása. Különösen az árvák és a gyermekek körében végeztek eredményes munkát, ennek köszönhetően alakult meg a Protestáns Országos Árvaegylet és indult be a vasárnapi iskolai munka. Szilassy Aladár (1847-1924), Kecskeméthy István (1864-1938) és társai a pesti teológus diákokat és a tanuló ifjúságot célozták meg, amelynek eredményeként 1883-ban létrejött a Budapesti Református Ifjúsági Egyesület. Ez azért is fontos volt, mert azok a fiatalok, akik itt ismerkedtek meg a belmisszióval, később több más egyesületben lettek az ébredés hordozói.
1892-ben kezdte meg ténykedését a Lórántffy Zsuzsánna Egyesület. Különösen a nők és a gyermekek között végzett rendkívül értékes munkát. Az ezt követő években már több társaság és egyesület alakult meg, ennek következménye lett, hogy 1900-ban létrehozták a Belmissziói Országos Egyesületet, amely a most már létjogosultságot nyert és egyházilag is támogatott belmissziói munkát volt hivatott összefogni.
A második nagy lelki ébredés és a CE Bethánia
A századforduló után szinte gombamód kezdtek szaporodni az újabb és újabb egyesületek, ezek közül azonban nem mindegyik tudta betölteni a felvállalt szerepét. Akadtak azonban olyanok, amelyekben hosszú éveken keresztül áldott munka folyt.
A belmissziói mozgalom azonban amilyen lendülettel indult, később annyira megtorpanni látszott. Az ügyet több oldalról is támadás érte, munkásai pedig belefáradtak az olykor kilátástalannak tűnő küzdelembe. Az egyesületek többsége válságba jutott, voltak, amelyek megszűntek, mások formalitásba süllyedtek, de Istennek hála, akadtak olyanok is, amelyek képesek voltak megújulni. Ezek közé tartozott a Bethánia Egylet is. A harmincas években új lendületet kapott az evangelizációs munka, számos konferenciát tartottak.
1940-ben Szikszai Béni (1908-1985) lett az egyesület főtitkára, érkezésével kezdetét vette az egyesület fénykora. Újjászervezte a fővárosi és vidéki munkát, emellett még ebben az évben Alcsúton megvásároltak egy épületet, ahol létrejött a Lelkiszolgálat Háza. Ezen a telepen később számos konferenciát tartottak, és itt indult be 1948-ban egy bibliaiskola is. Ugyanakkor vidéken Szabó Mihály, Nyáry Pál, Vargha Tamás, Borbély Béla és mások végeztek igen élénk missziót. A háborús évek kissé hátráltatták a lelki munkát, amint azonban a harcok befejeződtek, sorozatosan tartották országszerte az evangelizációkat (ilyenek voltak a nagy budapesti evangelizációk), a különböző felnőtt és ifjúsági konferenciákat. Az alcsúti konferenciák azóta is csodálatos emlékként élnek sokak szívében.
A belmissziói munka „halála”
A negyvenes évek végén, amikor az ébredés kiteljesedett és országos méreteket öltött, a hivatalos egyház képviselői jónak látták szervezeti keretekbe önteni az evangelizációs munkát. Megalakították a Missziói Munkaközösséget, s ebbe a bethániások közül alig kerületek be néhányan. Az időközben felmerült problémák tisztázására több ízben is összegyűltek az egyház és a Bethánia vezetői, elfogadható megoldás azonban nem született. Végül állami és egyházi nyomásra (a hírhedt Testvéri Izenet megjelentetését követően) valamennyi missziós szervezet kénytelen volt munkáját beszüntetni, s tagságát feloszlatni. Az ezt követő időszakban mindazok, akik eddig a lelki megújulás hordozói voltak, lassan az egyházi élet perifériájára szorultak. Többen betagolódtak a gyülekezetükbe, mások viszont titokban folytatták a megkezdett munkát. Némelyek engedtek a kisegyházak csábításának, és hozzájuk csatlakoztak, míg mások teljesen félreálltak. A legszomorúbb, hogy olyanok is akadtak, akik szembefordultak korábbi testvéreikkel, és részt vettek üldözésükben!
A lelki ébredések hordozói
Bár a lelki ébredés motorja a CE Bethánia volt, mellette néhány jelentősebb egyesület és szervezet is kivette részét. Ezek különösen a gyermek- és ifjúsági munkában jeleskedtek, de akadtak olyanok is, akik a diakónia terén végzett szolgálatban tűntek ki.
Vasárnapi Iskolai Szövetség – Azzal a céllal alakult, hogy segítse a gyermekek evangélizálását, hitbeli növekedését. Munkatársai összejöveteleket tartottak a legkisebbek számára, folyóiratot adtak ki. Az első időkben Bibeauer Tivadar, Szilassy Aladár és Szabó Aladár, a későbbiekben pedig Ecsedy Aladár voltak azok, aki különösen is sokat fáradoztak. Az ötvenes években a szervezet megszűnt, 1989-ben újra alakult.
Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDESZ) – 1904-ben alakították keresztyén fiatalok. Igen élénk munkát végzett az ifjúság körében, számos konferenciát szervezett, evangéliumi lapot adott ki. Később nevét Magyar Diákok Pro Christo Szövetségre változtatta. Forgács Gyula és Szilassy Aladár meghatározó egyéniségei voltak az itteni munkának. Az egyesület 1949-ben megszűnt, azonban 1978-ben ismét megkezdte munkáját. 1989-től pedig hivatalosan is újra alakult.
Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) – Azzal a nyilvánvaló céllal hozták létre, hogy az ifjúság minél szélesebb rétegéhez eljuthasson az evangélium. Számos tábort, konferenciák szervezett, diákkörei igen népszerűek voltak. Dobos Károly, Megyercsy Béla és Kovács Bálint, később pedig Karácsony Sándor végeztek igen értékes munkát. Az ötvenes években hatóságilag beszüntették, 1991-től folytatja korábbi tevékenységét.
Soli Deo Gloria Szövetség (SDG) – Református hátterű szervezet, amely 1921-ben jött létre. Különösen a tanulóifjúság körében volt igen népszerű. Egyik vezéregyénisége a később emigrációba kényszerülő Soós Géza volt. Balatonszárszón konferenciatelepet működtetett, ahol igen sok fiatal jutott élő hitre. Az egyesületet 1949-ben betiltották, 1990-ben újraindult.
Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület – Evangélikus hátterű szervezet, amely 1924-ben alakult. Főként a diakóniai munkára fektette a hangsúlyt, de igen sok lelki konferenciát, csendesnapot szervezett. Emellett a kiadói tevékenysége is említésre méltó. Pauer Irma és Zulauf Henrik voltak a munka fő mozgató. 1989-ben az egyesület újjá alakult.
A szocializmus évtizedei
A II. világháború befejezése döntő változást eredményezett a magyar egyházak életében. A háború elvesztése és az ezt követő események azonban nemcsak a vallási életet, hanem az ország egészét jelentékenyen befolyásolták. Kezdetben úgy tűnt, hogy folytatódhat mindaz, ami korábban elkezdődött, ám rövidesen kitűnt, hogy az új hatalom egészen más utakat jár. A demokratikus változás örve alatt a belmissziói mozgalmakat fokozatosan elsorvasztották, az egyházak élére pedig lojális vezetőket választtattak meg. A teológiában olyan fogalmak jelentkeztek, mint a „keskeny út teológiája”, vagy a „szolgáló egyház teológiája”, amelyek által az egyház nem Istent igyekezett szolgálni, hanem az államhatalmat kiszolgálni. Az egyházak felszámolására tett kísérletek ugyan kudarcba fulladtak, az egyházi iskolák zömét azonban államosították, csakúgy, mint az egyházi birtokok és épületek nagy részét. Az új egyházvezetőkkel olyan egyezményeket írattak alá, amelyek által ezek szinte teljesen kiszolgáltatottá váltak. Egymást érték a különböző koncepciós perek, bebörtönzések, deportálások. Az Állami Egyházügyi Hivatal felállítása – amely hivatalosan az egyházzal kötött egyezmények betartását volt hivatott ellenőrizni – valójában az egyházak totális ellenőrzését szolgálta. Az ún. kisegyházak közül ugyan többet is hivatalosan elismertek, ám ezeket is igyekeztek szemmel tartani.
Az ötvenes évek derekán (Sztálin halálát és Rákosi lemondását követően) kissé engedni látszott a szorítás. Több egyesület és mozgalom elindult, vagy újraalakult, ám a tragikus 56-os eseményeket követően elfojtottak minden kezdeményezést. Ezt követően a „puha diktatúra” elve működött. Látszólag az egyházak nagyobb önállóságot kaptak. Beindult az egyházi könyv- és lapkiadás, az államhatalom engedélyezte különböző konferenciák megtartását. Ujját azonban továbbra is az egyházak „érverésén” tartotta. Ez a korszak egészen a kilencvenes évek kezdetén végbement rendszerváltásig tartott.
Bár mind az állam, mind pedig a hivatalos egyház a vallási életet szigorú keretek közé szorította, Isten Szentlelkét nem lehetett bilincsbe verni. Az ötvenes évek végén egy újabb ébredési hullám indult el Kelet-Magyarországon, amelyet „szabolcsi ébredésnek” szoktak nevezni. De az ország más területein is fellobbantak az ébredés őrtüzei, amelyek később országos mozgalommá nőtték ki magukat (mint pl. a biatorbágyi szolgálat). A fordulat után ezek közül több egyesületi vagy alapítványi formába „bújt”, és napjainkban is működik.
Annak ellenére, hogy a 20. század második felében a misszió lángjai nem lobbantak oly magasra, mint a két világháború között, illetve az ezt követő években, többen is voltak, akik áldást hordoztak. Akadtak közöttük „magányos farkasok”, voltak tudós lelkipásztorok, akik inkább az asztalfióknak írtak, és csak később jelenhettek meg írásaik, de voltak, akik körül komoly ébredés támadt. A legtöbben hátratételt szenvedtek, börtönben ültek. A teljesség igénye nélkül néhány nevet mindenképpen érdemes megemlíteni ebből a korszakból: Fekete Péter (1925-1984), Trausch Liza (1917-2002), Borbély Béla (1916-1992), Zimányi József (1917-1998), Visky Ferenc (1918-2005).
A legújabb kor eseményei
A nyolcvanas évek közepén bekövetkező jelentős társadalmi és politikai változásai következményeként ismét lehetőségek nyíltak az evangéliumi munka kiterjesztésére. Közvetlenül a rendszerváltás előtt, illetve az ezt követő években gombamód alakultak a különböző egyházi és vallásos szervezetek. Többen alakultak újra a régiek közül (mint a CE Bethánia, Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, Keresztyén Ifjúsági Szövetség, Fébé Diakonissza Egyesület, Soli Deo Gloria Szövetség), de alakultak újak is (Biblia Szövetség, Evangélikusok Közössége az Evangéliumért, Timóteus Társaság, Biblia Centrum, Éjféli Kiáltás Misszió, Baráti Missziós Szolgálat, Bibliai Házassággondozó Szolgálat etc.).
1995-ben létrejött a Protestáns Missziói és Tanulmányi Intézet, amelynek célja, hogy segítse a missziói oktatást és a missziológia jelenlegi kérdéseinek tanulmányozását. A gombamód szaporodó egyesületektől, alapítványoktól sokan várták a magyar keresztyénség megújulását, azt várva, hogy munkájuk által esetleg az egész magyar társadalom is formálódik. Sajnos, a hozzájuk fűzött remények nem minden esetben váltak valóra, hisz nagyobb tömegeket nem tudtak igazán mozgósítani.
A külmisszió megújhódása
A közelmúltban újra lehetőség nyílt arra, hogy misszionáriusok menjenek külföldre. Ebben nagy jelentősége volt annak, hogy a rendszerváltást követően a magyar állampolgárok előtt is megnyílt az országhatár. Ehhez az is hozzájárult, hogy megalakult a kilencvenes években a Liebenzelli Misszió – Molnár Mária Külmissziói Alapítvány, a Wycliffe Bibliafordítók Egyesülete, illetve, újjáalakult az Evangélikus Külmissziói Egyesület, amelyek segítséget nyújtottak a misszionáriusok felkészítéséhez és kiutaztatásához. Ezt követően többen mentek el külmisszióba, távoli földrészekre, illetve külföldi intézményekben készülnek egy ilyen jellegű szolgálatra. A fenti szervezetek mellett több nemzetközi missziós társaság is jelen van Magyarországon (Timóteus Társaság, Kelet-Európa Misszió Alapítvány, Az Albán Keresztyén Kultúráért Misszió, Afrikáért Alapítvány, Interserve-Európa) Ezek egyrészt itt misszionálnak, másrészt olyan fiatalokat toboroznak, akik szívükön viselik más népek megtérését.